A szívátültetés története 1967-ben kezdõdött Dél-Afrikában. Barnard professzor hamarosan olyan világsztár lett, akirõl még az akkori Magyarországon is tudhattunk mindent. Az elsõ magyar szívtranszplantált alig több mint tíz évvel ezelõtt kapott új esélyt az életre. Napjainkig a világon kb. 50.000  szívátültetést hajtottak végre, nálunk…nem tudom a pontos számot, talán valamivel többet, mint ötvenet. Nincs kommentár, talán nem is szükséges.

            Az én „történetem” 1998-ban kezdõdött, 46 éves voltam akkor és koromhoz képest addig kifejezetten jó fizikai állapotban leledzettem. Aztán „egyszerre” egyre fáradékonyabbnak éreztem magam, még a kevés tehetséggel, de annál lelkesebben ûzött teniszezés sem ment már. Ideje volt tehát meglátogatni háziorvosunkat, és másnap a helyi kórház kardiológiáján találtam magam. Semmi tragikus, gondoltam akkor. De tán egy hét sem telt el, míg a diagnózis (ismeretlen okú dilatativ cardiomiopathia) felállíttatván, a gyógyszeres kezelés elrendeltetvén, én – ettõl kezdve: a beteg - kellõképpen tájékoztatván nyavalyám mibenléte, súlyossági foka és az eztán követendõ életmód felõl kioktatván, újra otthon találtam magam. Tudtam, hogy nemcsak a tenisznek, de minden jólesõen fárasztó fizikai munka örömének búcsút mondhatok. És hogy a betegség gyógyíthatatlan. Felfogtam persze, csak még nem tudatosult. Az viszont kissé gyanús volt, hogy a feleségem kisírt szemekkel fogadott és a gyerekek is feltûnõen megilletõdöttek voltak. Igen, a bevett szokás szerint a hozzátartozók tájékoztatása némileg kíméletlenebb, vagyis õszintébb volt. Néhány hét, néhány hónap esetleg akár néhány év a hátralévõ idõ. Aztán elmúlt az elsõ ijedtség, jöttek a mindennapok, a munka, apróbb-nagyobb gondok, de – ha takaréklángon is – éltem együtt a betegséggel, mint oly sokan. És mint mindenki más, igyekeztem nem gondolni a „végzetre”.

Meg is lepett, amikor kb. két évre rá, a ki nem hagyható érettségi találkozónkon egyik orvos barátom mindenféle vizsgálat nélkül is egyértelmûen megmondta, csak a transzplantáció menthet meg. Mármint hosszabb távra. És ki ne tervezné el az életét a lehetõ leghosszabb távra? Akkor még csak mint elvi lehetõség foglalkoztatott a dolog, az állapotom stabil volt, utána se néztem igazán, mit is jelent a szívátültetés. De alig telt el fél év, egy kis megerõltetést követõen rosszullét az autópályán, rohammentõ, és – kicsi a világ, valamint a sors útjai köztudottan kifürkészhetetlenek – egy nagy megyei kórház sürgõsségi osztályán egy másik orvos-barát, volt osztálytárs kezei között találtam magam. Az újabb diagnózis még letaglózóbb: ilyen állapotú szívvel jó, ha egy éved van hátra. És innen kezdve tényleg életbevágóan fontos lett az addig „hivatalosan” még nem javallt transzplantáció. Kivizsgálások hosszú sora következett a Korányi Intézetben. Ki kellett deríteni, hogy alkalmas vagyok-e egyáltalán az új szív fogadására. És ennek hosszú sora van: elsõsorban az egyéb létfontosságú szervek állapota, aztán gyulladás és daganatmentesség – ez csak logikus. Pszichológus is kell, ezt elõször nem értettem, utólag annál inkább. Az elsõ „hírek” reményt keltõek, kiderül, hogy néha nagyon elõnyös átlagosnak lenni. Legalábbis ami a testsúlyt illeti, és egy gyakori vércsoporthoz tartozni is nagyon jó. Merthogy így nagyobb az esély idõben donort találni. Minden életmentõ szerv-transzplantáció kulcskérdése szerte a világon, hogy sokszorta több a rászoruló, mint a donor. Következésképpen a különbözõ hosszúságú várólista sajnos teljesen általános, bizony még az olyan gazdag országokban is, mint az USA. A törvényi szabályozás és az emberek hozzáállása is országonként, kultúrkörönként eltérõ. Engem persze a magyar helyzet érdekelt, és sok mindent meg is tudtam. Más dolgok az orvosi titok fogalomkörébe tartoznak, ezeket jól nevelt és ráadásul jól beijedt, abszolút kiszolgáltatott helyzetben lévõ betegként én se firtattam. Mindenestre a Korányiban találkoztam néhány sorstársammal és néhány „újszívessel” is. Erõs volt a szolidaritás érzése ott a kórházban, nem úgy, mint a „kinti világban”. (Nem tud az semmit az emberekrõl, de a magyar egészségügy helyzetérõl, orvos és beteg viszonyáról biztosan nem, aki nem feküdt benn néhány hétig egy közkórház legalább négyszemélyes kórtermében közbetegként!)

Idõközben meg kellett barátkozni azzal a gondolattal is, hogy ha majd rajta leszek azon a bizonyos listán, az én túlélésem egy embertársam halálától függ majd.  Ezt megoldottam azért pszichológus nélkül is. Úgy fogtam fel, hogy én éppoly természetességgel egyeznék bele bármely szervem, használható szövetem halálom utáni felhasználásához, mint ahogy adott esetben elfogadom azt.

            Aztán elkövetkezik a nagy nap, ítélethirdetés: rákerülök az „éles” listára. Még meggondolhatom a dolgot, de nem gondolom meg. Orvosaim becsülettel tájékoztattak a mûtéti rizikóról, a különbözõ távú túlélési valószínûségekrõl, a mûtét utáni szigorúan betartandó életvezetési szabályokról, etc. Enyém a döntés, ami egyáltalán nem nehéz, bár némi kurázsi kétségtelenül kell hozzá. Segít persze a család is, mint mindenben, biztos háttér egyrészt, és kicsit az életcél része is.

Furcsa állapot a következõ idõszak, bizonytalan idejû tartózkodás a pokol tornácán, lefelé kémlelve vagy a purgatóriumban, felfelé kacsingatva, nézõpont kérdése. Sokaknak évekig tart, már ha kibírják. Olyan is van néha, hogy valaki lekerül a jelöltek listájáról, mert annyira javul az állapota. (Gondolom, az a lista nem az „éles”, inkább valami elõzetes.) Legrosszabb az egészben a bizonytalanság. Bármikor csöröghet a telefon, az ember várja is, fél is tõle, elodázná még egy kicsit. Közben az állapotom fokozatosan romlik, már muszáj komolyan venni a fogyatkozó szuszt. Közben lehetne tájékozódni, megtudni részleteket a mûtétrõl, latolgatni az esélyeket. De nincs ehhez kedvem, és értelmét sem látom. Inkább néhány jó könyv, gondoljunk másra, amúgy is nyár van, a kedvenc évszakom. A kocka már úgyis el van vetve.

És mint kiderül, a szerencse fia vagyok. Az a bizonyos telefon éppen a megfelelõ helyen, a helyi kórház szokás szerint tipp-topp kardiológiai osztályán ér, ahol éppen az aktuális talpra állításomat végzi a már ismerõs csapat. Gyorsan kimondom a végsõ igent a koordinációt végzõ doktornõnek, és a donorom szívéért elindul a szakértõ szívsebész egy budapesti kórházba. (Mint késõbb megtudom, az õ szerepe, a donorszerv végsõ megítélése éppoly fontos mozzanata a transzplantációnak, mint maga a többórás mûtét, az újraélesztés és az intenzív utókezelés.) Nekem is mielõbb fel kell jutnom a városmajori ér- és szívsebészeti klinikára, lévén ez az egyetlen hely Magyarországon, ahol szívátültetést végeznek. Feleségem berohan a kórházba, gyorsan elbúcsúzunk, hál’ istennek nincs idõ elérzékenyülni sem.  2001. szeptember 12-ét írunk, mindenki a New York-i tornyok összeomlását tárgyalja. Mi is a mentõsökkel, mert a terrortámadás miatt légtér-zárlat van és helikopter helyett négy keréken kell leküzdeni a 200 kilométeres távot. (Az idõ nagyon fontos, más szervekkel ellentétben a szívet ugyanis csak 5-6 óra hosszat lehet megfelelõ állapotban tartani a kivétel után. Ezért aztán „szívhez jutni” talán még nehezebb, mint egyéb szervhez.) A klinikán az elsõ teendõm egy alapos, sterilizáló zuhanyozás. Megtudom a kedves altatóorvosnõtõl, hogy ne lepõdjek meg, ha a régi szívemmel ébredek majd, hiszen az én elõkészítésem és a donor szívének kivétele párhuzamosan folyik. Ha a beültetendõ szív mégsem tökéletes, ami ”kívülrõl” nem ítélhetõ meg, elmarad a mûtét. Közben hatni kezd az imént bekapott Dormicum, úgyhogy már nem marad idõm a hallottakon gondolkozni.

            Ébredezni kezdek. Zavaros tudatállapot, ami tart még jó ideig. Azt azért hamar felfogom, hogy a mûtét nem maradt el, különben nem feküdnék egyedül egy mûszerekkel zsúfolt steril szobában, kellõképpen kipányvázva. Kótyagos Gulliver egy nagy utazás után, aki az utazásból semmire sem emlékszik. Sajnálom, semmi „alagút, fény- és hangeffektus”, semmi az ún. halálközeli élmény szokásos kellékei közül. A mûtét utáni elsõ pár napot is csak késõbb próbálom összerakni. Feleségem és a két fiam arca, integetõ kezük az üvegajtó mögött. Közelembe nem jöhetnek természetesen, csak a steril ruhás, maszkos ápolónõk és orvosok. Mindkét, az újjászületésem felé vezetõ úton elindító és támogató orvos barátom is meglátogat, kedvesen bíztatnak, nyilván. Én meg valószínûleg elég bambán megpróbálok reagálni, talán mosolygok, talán intek, hogy minden rendben. Õk persze biztos pontosabban tudják, hogy én mennyire vagyok jól.

Aztán kitisztul a fejem és körülnézek a következõ két hétben otthonomul szolgáló nagyon intenzív és nagyon steril szobában. Egyetlen olyasmi van, amit némi gyakorlással önállóan és szakszerûen tudok használni, a TV távirányítója. Ez ugyanis kezdetben nem mondható el minden testrészemrõl. A mobiltelefon is nagyon kedves cimbora lesz a következõ hetekben, kapcsolatot teremt szeretteimmel, barátokkal, kollégákkal. Meg vagyok gyõzõdve róla, hogy a felém áradó szeretet és érdeklõdés gyógyító erõ. Közhely persze, de azért el kell mondani.

Az elsõ napokban mindig van mellettem egy nagyon kedves ápolónõ, valóságos õrangyalok, akik lesik a kívánságaimat. Etetnek, itatnak, mosdatnak, egy kiskirály se élhet jobban. Fizikai állapotom rohamosan javul, egyre kevesebb vezeték köt egyre lazábban az ágyhoz. Tán egy hét se telik el és már a gyógytornász is foglalkozik velem. Aztán kellõen sterilbe öltözve kimehetek a folyosóra is, személyesen fogadni egy-egy közeli hozzátartozómat. Soha elõtte nem volt semmilyen mûtétem, így aztán elámulok, hogy mire képes az amúgy oly sérülékenynek tûnõ emberi szervezet. Hála a szakszerû ápolásnak, fájdalom szinte semmi. Viszont a fejemben történt valami, állandóan meg vagyok hatva, sokszor kerülget a sírás. És be nem áll a szám, ha van, aki meghallgasson. És ez így megy még hetekig, nyilván fel kell dolgozni a történteket. Késõbb, a kb. hathetes talpra állítás utolsó szakasza már a Korányi Intézetben folyik. Most már én vagyok az új transzplantált, aki mesélhet a betegtársaknak. És meg is teszem, Tóni barátommal együtt, aki már több mint kilenc éve újszíves és éppen túljutott egy enyhe krízis leküzdésén. Ha nem is szép, de meggyõzõ erejû pár vagyunk. Keresve se találhatna bárki jobb reklámot és referenciát a hazai szív-transzplantációnak.

            Azt hiszem soha olyan gyönyörû nem volt még az október és nem esett olyan jól a séta az erdõben. Az erõs gyógyszerek nem túl kellemes mellékhatásaival meg kell ugyan birkózni, de a szerencsém tovább tart, semmi komplikáció, nincs kilökõdési reakció. És aztán egyszer csak eljön a várva várt nap, hazamehetek. Fantasztikus élmény újra otthon lenni. Sokat utaztam életemben, sokszor voltam huzamosan is távol a családtól, de ilyen jó még nem volt hazaérni. Másnap már benn voltam a munkahelyemen, nem kis feltûnést keltve, ami azt hiszem nem csak a csinos világoskék maszknak és a fehér pamutkesztyûnek volt köszönhetõ.

            Tizenöt hónap telt el azóta. A dolgok többé-kevésbé visszatértek a régi kerékvágásukba, dolgozok, mint régen, pontosan szedem az immár csökkentett adagú gyógyszereimet, szerencsém, úgy látszik tovább tart. És Miska barátom alighanem tudta mit beszél, mikor közvetlenül a mûtét után azt mondta: „Ne aggódj öregem, jó szívet kaptál”.

Még egy kérdés maradt: milyen is ez az új szív, amit egy tragikus sorsú ismeretlennek köszönhetek, mennyire tett más, netán jobb emberré? Nem tudom a választ. Azt hiszem, megváltoztam. Egy kicsit legalábbis. A szürke hétköznapok elmosták persze a kezdeti meghatottságot és lelkesültséget. Mondhatni feldolgoztam az eseményeket. Természettudományokban való bizonyos jártasságom eleve megóvott attól, hogy egy pillanatig is komolyan vegyem azt a mélyen gyökerezõ közhiedelmet, hogy szívnek bármi köze lenne érzelmeinkhez, személyiségünk fontos tulajdonságaihoz. Nem is említeném ezt, ha amint azt H. doktornõ - aki pszichológiai felkészítésemet végezte - bölcsen elõre látta, nem kellett volna ezt már olyan sok érdeklõdõ ismerõsnek újra meg újra elmagyaráznom.

Nem lettem új, más ember az új életesélyt adó mûtét után, „csak” annyit változtam, hogy átértékeltem az élet fontos dolgait, és talán nõtt bennem a tenni akaró együttérzés szerencsétlen sorsú embertársaim iránt.  Amit kívánok mindenkinek. Hasznunkra válna.

Kaposvár, 2003-01-08.

                                                                                              Dr. Hancz Csaba